SZAMOJÉD SPICC (Samojed)
 Közepes, vagy inkább tipikus átlag északi méretekkel rendelkező fajta. Marmagasság 50-60 cm, súly 20-25(-30) kg. Kicsivel talán tömzsibb egy huskynál, szőre hosszabb, jellemzően fehér. Érdekes módon e két utóbbi tulajdonságot-a fehér színt és a hosszú szőrt- már az ún. "show" vonal terjesztette el a fajtában, leírások, fotók alapján tudható, hogy eredetileg a szín nem volt jellemző, a szőrhossz se nagyon. Robert Scott, a neves sarkkutató 1889-ben több szamit vitt magával Angliába, ahol aztán divatba jöttek, főleg a hú, de északi, hű, de hosszú szőrű, ejha, de hószinű egyedek, aztán nem volt megállás. Kissé sarkosan fogalmazom meg a dolgot, de nagyon nem tetszik, ha egy tök jó fajtából dísztárgyat akarnak csinálni! Szerencsére a szami azért nem halt meg! Az pedig, hogy csontkemény szánhúzóként mit kéne teljesítenie, azért nem gond, mert:
-az élbolyban úgyis az alaszkák, szibirnyákok, más kategóriában a grönlandik nyomulnak,
-azon a szinten, amin hajtanak vele, vígan megfelel (a szint itt nem minősítés, a hobbimusher nem feltétlen alacsonyabbrendű, aki nem az élvezetért hajt, az ne hajtson!)
-utolsó érvként pedig: a szami igazából nem is szánhúzó volt(bár volt, ahol húzattak is vele, de inkább vmi pulkafélét), hanem rénszarvaspásztor kutya. Igaz is, a számiknál rénfogatok voltak, az rövid távon gyorsabb a kutyánál, messze egyhuzamban nem mentek, miért is fogták volna be a szamit? Ahoz képest meg, hogy eredetileg nem "sled dog", nagyon jól húz. Azt még el kell mondani a "négylábú hóbagolyról", hogy pásztor eredeténél fogva jóval csahosabbnak mondják a többi szánhúzónál.
ALASZKAI MALAMUT (Alaskan malamute)
Leírása: A ma érvényes fajtastandard szerint az alaszkai malamut nehéz csontú, erős felépítésű, zömök testű, lábszára erős csontozatú és a mancsok jól fejlettek. Mély mellkas, jól kiképzett vállrész, és izmos hátrész jellemzi; kívánatos az egyenletes, fáradhatatlan mozgás.
A farok bozontos, szélfútta tollhoz hasonló, nem szorosan kunkorodva érinti a hátat.
Koponyája erőteljes, de nem vaskos, kicsi, egymástól messze álló fülekkel, erős, de nem hegyesen lefutó pofarésszel, jól egymásba illeszkedő ajakkal és fekete orral, lehetőleg sötét, mandulaforma szemekkel, amelyeknek tekintete éber, figyelmes kifejezésű - mindez követelmény.
Kanoknál kb 63,5 cm a magasság és 38,5 kg súly a kívánatos, nőstényeknél 58,4 cm magasság és 34 kg súly. Semmi esetre se hasonlítson a malamut egy agárhoz, egész megjelenésének tükröznie kell, hogy nehéz terhek húzására alkalmas szánkutya.
Persze az itt-ott még előforduló munkatípus esetében nem nézik ennyire szőrszálanként a küllemet, legyen malamutnak kinéző és dolgozzon jól!
Eredete: Nevét a Yukon torkolatvidékén élő eszkimó törzstől kapta. Az elszigeteltségben, amelyben ezek a törzsek évezredeken át kutyáikkal együtt éltek, és a körülmények miatt szorosan egymásra voltak utalva, a speciális igényeknek megfelelően fejlődött ki a fajta. A malamutok kutyáikat nagyon jól gondozták, ugyanakkor a kutyával szemben felállított kívánalmak igen magasak voltak. Sajnos a fajtát az Aranyláz alatt szűkagyú európaiak telinyomták molosszerekkel, így hamarosan alig lehetett legalább némileg északi jellegű malamutot találni. Szervezeti szilárdságuk, kitartásuk igencsak lecsökkent, viselkedésük egyre inkább őrző-védő jellegűvé vált, ami egy szánkutyánál nem feltétlen előny.
A modern alaszkai malamut krónikáiban feljegyezték, hogy atyjuk az az "Arthur Walden" volt, aki első kutyájáért cserébe három zsák lisztet és két zsák őrölt zabot adott. A "Chinock" kennelben tenyésztette és trenírozta Walden sok alaszkai malamutját speciális amerikai sarki expedíciók számára. Az 1932-ben Lake Placidban tartott téli olimpián indult az egyik versenycsapatban alaszkai malamut is. Utána - a neve "Gripp Yukon" volt -, állították össze a kötelező fajtastandardot. "Gripp" nagyon sikeres és világot járt kutya lett, a legrangosabb díjakat nyerte el, nemcsak a versenycsapatban, hanem a vizsgákon és kiállításokon is.
Meg kell még említeni Eva "Short" Seeley nevét, aki szerintem a legtöbbet tette a fajta újjáélesztéséért, bár eleinte kisebb sajtóval. Az általa halottaiból föltámasztott fajta a II. világháború alatt nagy szolgálatot tett az amerikai hadsereg sarkvidéki alakulatainál, de sajnos mivel hadfölszerelésként voltak nyilvántartva, amit háborúból visszahozni tilos, a legjobbak odavesztek. Seeley próbálta a fajtát újból föltámasztani, de addigra az otthon maradt -talán mert nem feleltek meg?-állomány elszaporodott, gazdáik befolyást szereztek, Seeley-t lehurrogták. Ez a mai napig látszik a fajtán, a munkatípus gyakorlatilag eltűnt.
A SZIBÉRIAI HUSKY (Siberian husky)
 Leírása: A feltétlen elegancia és mozgékonyság mellett erőteljes külső, koponyája kissé domború, nem túl mély, nem túl hangsúlyozott stoppal, erőteljesen kialakult, nem túl hegyes pofarész jellemzi. Mandula formájú szem, lehet barna vagy kék, de előfordul, hogy az egyik barna és a másik kék színű. Magasan elhelyezkedő, közepes nagyságú, fenn hordott fülek jellemzőek. A test zömök, de nem veszíthet eleganciájából, a hát sem rövid, sem hosszú nem lehet, a bozontos farok semmi esetre sem kanyarodhat szorosan a háthoz, hanem enyhén sarló alakú. A lábszárak erősek, izmosak, a mancs ovális, jól zárt és ízelt. Mint mindegyik északi kutya, a szibériai husky is dupla bundát hord, a sűrű puha alsó szőrzet fölött jól takaró, időjárásálló felső szőrzet van.
Minden szín elfogadott, a fej egyenletes rajzolatú maszkja nagyon mutatós, de a dolgozó vonalak esetében természetesen nem a színt nézik.
A szibériai husky kifejezetten intelligens, és sokkal többet megért, mint azt a néhány parancsszót, amit egy egyszerűbb szánhúzáshoz tudnia szükséges. Érthető, hisz az ÉK-Szibériai szánhúzóélet nem volt épp "egyszerűbb szánhúzásnak"nevezhető. Ha nem használjuk arra, amire tulajdonképpen való, feltétlenül gondoskodni kell komoly mennyiségű testmozgásról. Mivel nagy alkalmazkodási képessége mellett erős vadászösztönnel bír és rendkívül kíváncsi, bajt okozhat, ha a kennel, vagy a kerítés nem elég magas és nem akadályozza meg, hogy kíváncsiságát kielégítendő átugorjon - vagy átmásszon - felette. Egyes példányok kétségbeejtően találékonyak-és eredményesek!- a szökést illetően, ezért időben is jobban járunk, rendesen mozgatjuk, ahelyett, hogy hetente többször órákig keresgéljük. Meg hát talán azért van ilyen kutyánk, hogy mozogjunk is vele, nem?De.
Eredete: Ez az egyetlen fajta, amelyik az összes szánhúzó kutya eredeti megfogalmazását, a huskyt hivatalosan mint nevet hordja. Amikor expedíciós utakról készült leírásokban huskykat emlegetnek, ez általában mindenfajta szánhúzó kutyára értendő. A szibériai husky elnevezésének eredetére különböző elképzelések vannak. Legvalószínűbbnek tűnik az a verzió, hogy az első felfedezőktől származik, akik az eszkimókat illetve azok kutyáit útjaik során elnevezték. A fürge és kitartó, Szibériából származó kutya 1931-ben az Amerikai Kennel Klubtól megkapta a fajtabesorolást és hivatalos elismerést.
Bizonyosra vehető, hogy az első, az orosz prémkereskedő Goosak által Alaszkára vitt kutyák a csukcsoktól származtak, és valószínűleg a nagy érdeklődés és igény, ami irántuk jelentkezett, játszott szerepet abban, hogy a közvetítők és felvásárlók más törzsektől, de e környékről vittek kutyákat. Alaszkában ekkor már a szánhúzókutya-verseny egyfajta szabadidő-foglalkozásként szerepelt. 1909-ben indult először Goosak szánfogata versenyen, és habár legelső alkalommal még nem nyertek, a "szibériai kisegerek" nagy feltűnést keltettek gyorsaságukkal és kitartásukkal. A későbbi versenyeket aztán zsinórban nyerték a szibériából hozott kisebb, vékonyabb, de határozottan gyorsabb kutyák - jórészt Leonhart Seppala norvég származású hajtó kutyái. A kitűnő eredmények alapján persze fölkapták ezt a típust, megindult a még jobb eredményekre szelektálás, a versenyre mind alkalmasabb fajta kialakítása a tképpen inkább vadászlajkáknak tekinthető kutyákból.
Seppala tekinthető a szibériai husky kitenyésztőjének, ő hozta létre a fajtát azáltal, hogy a Szibériából behozott lajkatípust elkezdte szigorúan a versenykövetelményeknek megfelelően szelektálni, alakítani. Később, ahogy a fajta elismerést szerzett "civil körökben is", megjelent persze a homogén küllem igénye is, kialakult a show vonal, de szerencsére a husky esetében mindig is megmaradt egy erős genetikai háttérrel rendelkező munkavonal, ami a mai napig megállja a helyét.
GRÖNLANDI KUTYA (Greenland husky)
 Az elismert fajtatiszta szánhúzó fajták közül talán a grönlandi legkevésbé ismert, annak ellenére, hogy ő a tipikus "eszkimókutya". Bár az utóbbi évtizedekben egyre inkább kezd megjelenni Európában, nagyobb létszámban még mindig csak Grönlandon él. Itt máig elég hasonló az élete őseiéhez, télen fogatolás, lánc, nyáron a többség szélnek eresztve, eszik, amit talál. A mai malamutnál hajszállal kisebb, (vagy inkább csak) szikárabb, sűrű, "mindenféle" színű bundájú kutya. A minimális marmagasság 60 cm, fölső határ elvileg nincs, ésszerű határokig. A huskynál lassabb, de elképesztően munkamániás, szinte bármilyen nehézséget, hideget kibír, bárhonnan hazatalál. A fajtatiszta versenyeken a huskytól külön, a malamutokkal és a szamojéddel egy csoportban indul és mondjuk ki, 100-ból 99-szer ő győz. Mivel még csak nemrég kezdték el "civilizálni", erősen látszik rajta a munkásosztálybeli származás, show vonal gyakorlatilag még nem alakult ki. Saját csapatával jól elvan, kitűnő összmunkára képes, de idegen kutyákkal durván agresszív lehet. Érdemes tehát időben szocializálni, nehogy egy parki séta alkalmából váratlanul kicsontozza a lakótelepről odalátogató "Hooligans Dogs Supergroup" nagyhírű tagjait. Nem kell megijedni, nem őrjöngő gyilkos, de az ún. primitív fajtáknál még él az a szokás, hogy területünkön ismerősnek, barátnak mindent, kötekedő idegennek meg a mindenit! A destnéi versenyen egy fogatban 3 grönlandi is volt, mégsem okoztak a négy nap alatt semmi galibát(szemben a bizony igencsak verekedő malamutokkal, minket is rendszeresen kóstolgattak.). Nem csupán a reklám kedvéért, de minden más híresztelés ellenére Nansen grönlandikkal utazott Grönlandi expedícióján(milyen meglepő!), Amundsen is grönlandikkal ment a Déli Sarkra, Rasmussen meg főleg csak velük indult a híres Thule-expedícióra. Peary-ék kanadai eszkimókutyákkal hódítgatták az Északi Sarkot, de az is elég közeli rokona a grönlandinak. Azóta is e két fajta a sarkkutatás kutyája, talán nem véletlen. Már ahova még beengedik őket, az Antarktiszról ki lettek tiltva,mert félő a faunahamisítás(ha pl. csak kanokat visznek, azért nem hiszem, hogy rettegni kéne a kutyák gyors elszaporodásától), meg hogy a kutyaürülék tájidegen szennyezés. Úgy látszik, az emberé, meg a kipufogógázok(ha nincs kutya, több gép kell!), olaj, stb. az nem baj.
Ha nagyobb távokat akarunk megtenni nehéz terepen, nagy súllyal, vagy esetleg visszacsöppentünk kicsit a jégkorszakba és csak kutyáinkban bízhatunk, akkor a grönlandi az egyik legjobb választás. Nem egy sima modorú diplomata, de a hóban nem is ezt várjuk tőle.
LAJKÁK
A lajka név egy sor fajtát jelöl, ezek egy részét elismerik, más részét nem. A négy elismert lajka :
- KARÉL- FINN LAJKA (45-55 cm),
- OROSZ- EURÓPAI LAJKA (50-58 cm),
- NYUGAT-SZIBÉRIAI LAJKA (55-60 cm),
- KELET-SZIBÉRIAI LAJKA (55-65 cm).
Ide illene még a KARÉLIAI MEDVEKUTYA (55-62 cm), hisz elég klasszikus lajkatípus, a munkája is tipikus, de mégis külön besorolást kapott. "Külön-ös".
Vannak még más lajkák is, pl. tunguz, kolimai, csukcs,szamojéd, korják, stb., ezeket az FCI nem ismeri el, lévén a küllemük nem kellően homogén. Funkciósan homogének, hisz nyilván csak a legjobbak szaporodhattak, a funkcióhoz pedig egy bizonyos küllem ( felé közeledés ) tartozik, de itt a szelekció a használati tulajdonságokra irányult, a küllem nem volt perdöntő. Mivel az FCI -s előírások viszont nagyon küllemirányultságúak, így ezeknek a lajkatípusoknak még várniuk kell a hivatalos elismertségre. Nem az FCI-t akarom ezzel bírálni, a küllem is fontos, sok fajtánál meg szinte az egyedüli különbség a rokonaiktól. Azt azért érdekesnek tartom, hogy a szamojéd lajka, a szami máig élő őse nem elismert, tehát nem fajta, a belőle kitenyésztett szami pedig igen.
(Sebaj, ezekkel, meg még talán sok nézetemmel lehet vitatkozni, sőt jó is lenne, ha mások is bekapcsolódnának a dolgokba. Nem csinálunk itt semmiből presztízskérdést, az a lényeges, ami előreviszi a kutyázást.)
A karél-finn és az orosz-európai balalajka kisebb, finomabb fölépítésű, inkább madarász-, mókus, stb.- vadász kutyák, a nyugat-szibériai univerzális kolléga, madártól a nagyvadakig zaklatja a célszemélyeket, míg a kelet-szibériai és a karéliai medvekutya már igazi nehézfiú, igen gyakran medve, hiúz, jávorszarvas, tigris, vaddisznó ellen vonul a napi bevetésre.
Vadászatra nyilván mindegyik lajka elsőrangú (én elfogult vagyok, ezért bár sose volt, de ha valaha vadászkutyám lesz, az lajka lesz!), szánhúzásra inkább a kelet-szibériai és az el nem ismert észak-keletiek jönnek be, nem is kicsit! A karéliai medveeb azért nem annyira, mert állítólag annyira "harcos", hogy nem igazán érdemes csapatosan tartani. Ennek még azért utánanézek, mert hátha nem ennyire igaz a rémhír.
Bár huskysnak tartom magam, azt el kell ismernem, általános használatra -tehát ha nem csak a spéci szánhúzás a cél-, főleg településen belül a lajka talán kényelmesebb, célszerűbb a huskynál. A fajta előélete némileg európaibb volt.
Tervezzük a lajkásokkal való intenzív kapcsolatfölvételt, ezért várható még ide -is- sok új infó. Nekem valahogy szimpatikusak a lajkák.
KANADAI ESZKIMÓKUTYA (Canadian eskimo dog)
A kanadai eszkimókutya a legheterogénebb megjelenésű északi. Ennek nem csak az az oka, hogy -bár kanadaiként lesz a közeljövőben hivatalosan elismerve- ÉK-Szibériától Alaszkán át Kelet-Kanadáig megtalálható (bár egyre kevésbé), sőt a grönlandi is az ő válfaja. A másik ok, hogy a hatalmas elterjedési területén sok altípusa jött létre, ezek ráadásul még az utóbbi 100 évben keveredtek is más -délebbi típusú- kutyákkal, adott helytől függő mértékben és fajtákkal. Mivel a mai napig csak munkára tartják, így az egységes megjelenés azóta sem szempont. Ezért is megy nehezen az FCI részéről az elismerés.
Egy bizonyos kutyalexikonban ugyan 40-45 cm-t, 25-50 kg-ot adnak meg, de ez többszörösen meredek dolog. Egyrészt szemtanúk állítása, fotói alapján 55-70 cm magas -leginkább 60-65 cm- , másrészt 40-45 centisen 25-50 kilósnak lenni azt jelentené, hogy az eb 3,5-4-szer vaskosabb pl. egy kuvasznál, vagy egy kaukázusinál. Nem beszélve az ilyen marmélységnél ezekhez a súlyokhoz dukáló 30-50 cm hátszélességről. Érdekes lenne. A súly egyébként aránylag rendben van, de a marmagasságról szóló minden bizonnyal sajtóhibát sajnos gondolkodás nélkül átvette sok más könyv is és ez már kínos.
Szőrszín, használat, stb. akár a grönlandinál. A nagyon kis mennyiségben fönnmaradt tiszta vérű állománya talán az egyik legősibb kutyatípus.
ALASZKAI HUSKY (Alaskan husky)
Leírása: Az FCI által el nem ismert fajta. Alaszkai huskynak az Alaszkában őshonos indiánkutyákból kitenyésztett, FCI által el nem ismert, kizárólag munka- és versenycélokra szolgáló kutyákat nevezik. Tulajdonképp az ún. erdővidéken kialakult természetes északi típusú kutyák keverékei.
A tisztavérű állomány világosan hordozza az északi típus minden ismertetőjelét, de a többi klasszikus szánhúzónál általában valamivel szikárabb, könnyebb fölépítésű. Nem a legelegánsabb, gyakran ki sem néznénk belőle azt a teljesítményt, amire képes. Farkát - a sz. huskyhoz és a k-sz-i lajkához hasonlóan - nem mindig kunkorítja a hátára. Szőrzete az északiakra jellemző sűrű, félhosszú, színe bármilyen ismert kutyaszín lehet, gyakran ordas, foltos, vagy fehér. Marmagassága legtöbbször 55-65 cm, testtömege 20-35 kg.
Eredete: Az egyre fejlődő kutyaszánsport hatására alakult ki a '30-as években, majd kb. 20-25 éve több típusra bomlott.
A hosszútávú-long distance-kutyák-long distance-megmaradtak erősebb testalkatúnak, nagyobb szőrűnek. Kitartó ügetésük tempóját órákon át tartják, a tereptől és időjárástól szinte függetlenül. Az általuk legyűrendő táv 400-2000 km.
A sprintkutyák aránylag könnyebbek, hosszúlábúak, s mivel nincs szükségük a versenyen kintalvásra, gyakran rövidszőrűek. Sokszor keresztezik őket vadászkutyákkal, ez külsejükön is látszhat: lógó fül, agaras fej stb(ezeket a keverékeket egyébként inkább már az ún. mixed-breed névvel illik illetni). A sprinterek 5-6-25-30 km közt mérkőznek.
Ráadásul a sprintcsapatokban régóta megtalálhatók az alaszkai husky-vadászkutya félvérek is. Ezt a típust a szakzsargon a hound szóval jelöli, utalva a különböző vizslák, agarak, vagy kopók nagyarányú részvételére a családfa benépesítésében (A hound szó az angolban vadászkutyát jelent, minden más kutyát dognak neveznek. ). Igazság szerint viszont houndnak csak a túlnyomórészt vadászfajtáktól eredő kutyákat lenne szabad neveznünk.
A két típus között, de inkább a hosszútávúhoz közelebb helyezkedik el a középtávú-mid distance-típus. Küllemben sokfélék lehetnek, inkább a mentalitásuk az, amiben a hosszútávhoz húznak. Ők is inkább ügetnek, bár mostanában vannak fogatok, amik kozmikus távokat is nagyrészt vágtában nyomnak le (pl. 40-50 km-eket 20 fölötti átlaggal, ami nagyon durva!).
Az ún. prémvadász típus (ha úgy vesszük, a dolgozó al. Husky ) érthető okokból a long dist. típust közelíti, sőt! Akadnak köztük 40-50 kilósak is, főleg a kissé már "eszkimid" területeken. Egyes vélemények szerint ezekre inkább már a Polár husky megnevezés illene. Ebben van is valami, de ha az a kutya nem déli(tehát tiszta északinak tűnő típusú), nem eszkimó, és a szubarktikumból származik, netán ott is dolgozik, azt nevezhetjük alaszkai huskynak. A polár husky tképp (FCI által)regisztrálatlan fajtájú sarkvidéki szánhúzó kutya.
Az alaszkai husky tulajdonságai: Ma a legeredményesebb szánhúzó kutya, könnyen és gyorsan tanul, óriási munkakedvvel dolgozik. Későn érő típus, főleg a hosszútávúak 2 éves korukig kölyökként viselkednek, de hozzáértő kézben nem ritka a 10-12 évesen dolgozó kutya sem. Nem verekedős, új kutya is könnyen beilleszthető a csapatba. A profi csapatok versenykutyája.
Hound
Vagyis magyarul vadászkutya. Mint az alaszkai huskynál már említettük, nevezik houndnak a vizslaküllemű husky-hound keveréket is, de ez csak akkor helyes, ha genetikailag is túlnyomórészt pl. vizsla a delikvens. A többi legfeljebb hound típusú husky. Egyébként ne a neveken lovagoljunk! Hound főleg a jöring, a pulka (lásd az ismertetőben!) és a sprint-, ezen belül is sokszor kis létszámú - 4-6 - fogatok közt használatos. Van például olyan jöringes pointer, ami fajtatiszta is lehetne, eltekintve a kék szemeitől és a kb. 40 kg-os súlyától.
Mixed-breed
 Ha ezt a szót halljuk, ne valami érdekes rumos koktélra gondoljunk, igazában keverék kutyák előkelő megnevezését fogta fülünk. Valójában északi (általában husky, leginkább alaszkai) és egyéb, főleg vadászkutya fajták keresztezéséről van szó. A lényeg, hogy ez a keveredés előállhat persze a parkban is -gyakran "előáll"!- ,de a mixed-breed tudatos tenyésztői munka eredménye. A megfelelő fajta bekeverésével fokozhatjuk a gyorsaságot - pl. agarakkal, csökkenthetjük az önállóskodást - pl. vizslákkal, stb. leginkább a sebességnövelés a cél, a leggyakoribb fajták pedig: agarak, pointer, német vizsla, kopók, border collie, …
Ha aztán egy típus annyira beválik, hogy érdemes egymás közt, "fajtatisztán" továbbtenyészteni, akkor megindulhat a típus standardizálása, akár a fajtává alakulása. (Ha nagyon szőrözünk, a szibériai és az alaszkai husky is északi és egyéb szánhúzó kutyák keresztezéséből keletkezett egy bizonyos cél - a szánhúzó tulajdonságok - tudatos szem előtt tartásával.)
Nevezetes mixed-breed típusok mostanában a Norvég Hound, az Eurohound, és a German Trail Dog.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
